Kritikák

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z
1

A Huszonötödik óra c. antológia (1997) utószavában foglalkoztam utoljára összefoglaló jelleggel a költészet jövőjével, a legfiatalabbakkal. Kezemre játszott a véletlen annyiban, hogy ugyanekkor jelent meg két kiadó közös vállalkozásában a Mindenfélékből Pantheont c. kortárs költészeti antológia 149 élő költő verseivel. A Huszonötödik óra legalább olyan kifejező, beszélő cím, mint a Mindenfélékből Pantheont. Utána kellett néznem: azonos időpontban miként férhet össze a két cím egymásnak homlokegyenest ellentmondó jelentése? A Mindenfélékből Pantheont nagyvonalúan (s már-már a rozé indukálta rózsaszínű világlátással, mely igen hasonlít a politikusok kincstári optimizmusára) nyilvánítja ki, hogy „szinte válogatás és értékelés nélkül” is, azaz „mindenfélékből” összeáll a magyar költészet Pantheonja 1997-ben, mint ahogy tette azt korábban, s fogja tenni – természetesen – mindenkor. A Huszonötödik óra viszont nyolc tizen-, illetve alig huszonéves költő megjelenése alkalmából egyenesen a költészet lejárt idejéről beszél címválasztásával. Nyelvileg rendhagyó állításra szánva magát kétségbeesetten hívná fel a figyelmet a költészet zajló drámájára, s benne saját elkésettségükre is. A fiatalok azt állítják, hogy miközben jóformán még meg sem születtek, a költészet huszonötödik órája veszi őket körül: halott anya méhe a megfogant élet – a költészetük – bölcsője.

Hat évvel később már a kérdés fölvetése is, hogy vajon a két cím sugallata közül melyik lehet az érvényesebb? – merő képmutatás lenne, hiszen a költészet azóta is huszonötödik óráját éli. Szemlátomást nem csupán annak esélye csökkent, hogy a mai „mindenfélékből” összesöprögethetnénk azt a költészetet, amit a hat év előtti címadók még végeérhetetlen jövőjű Pantheonuknak tekintettek. Mára jóformán senkit nem érdekel már az sem, hogy áll-e még valami e Pantheonból, vagy romjait végképp benőtte a dudva. A legkeservesebb felismerés pedig éppen az, hogy „ebben a senkit sem érdekel”-ben kénytelen vagyok az irodalmárokat, sőt a költőket is beleszámítani személyenként is és „érdekvédelmi” csoportosulásaikkal egyetemben. Érdekvédelem? Ugyan hol beszélhetünk bárminő védelemről ott, ahol az érdekvédelem szükségességének a felismerése sem, nemhogy az igénye létezne! A továbbiakból tehát szeretném kihagyni az államot (amely összes negatívumával nagyjából ugyanúgy létezik a demokráciában, ahogy azelőtt létezett) és tradícióját, a szent bürokráciát, a még szentebb maradékelvet, valahányszor a közvagyon irodalomra, még inkább költészetre való fordítására kerül sor, és az aktatologatást.

Szeretnék rövid és világos lenni. Nyomatékkal teszem, mert csakugyan betelt a költészet huszonnegyedik órája, s ha nem hinnék az emberre nézve nem csak hasznos, hanem nélkülözhetetlen munkájában, akkor ezt az egy órás túlélését csupán 74. évem hagymázának, a lélek tömlöceiből kiszabadult ifjúkori ávéhás börtönévek meghurcoltatásaiból és meggyaláztatásaiból összeállt nyomorult képzelődésnek tekinteném.

Szerencsémre írás közben balomat egyik öreg könyvem fedelén pihentethetem: a Parnasszus Kiadó 1948-as Négy nemzedék című, Élő magyar költők alcímű kötetén. Sőtér István a regény- és novellaíró, esszéista, a későbbi diktatúrák irodalomtörténész akadémikusa írta éppen abban az időben, amikor a szirmait nyitogató, zsenge magyar demokrácia már csaknem ugyanúgy egy órával túlélte a napját, ahogy a Huszonötödik óra zsenge tehetségei döbbentek rá a költészet huszonötödik órájára 1997-ben. Sőtér István, a 35 éves, volt Eötvös-kollégista, a párizsi École Normale Superieure ösztöndíjasa, a saját szépírásaiba első kézből átültetett szürrealizmusával alkatilag is és világot látottsága folytán is a legrátermettebbnek bizonyult a példaértékű munkára. Nem kis részben neki és Négy nemzedékének köszönhetjük, hogy a demokrácia akkori kimúlását ma is agóniának látjuk, hősi színezetű végtusának (ahogy a görögök eredetileg a szót értelmezték). Majd Sőtér néhány jellemző mondata ezt is érzékelteti, érthetővé téve azt is, hogy miért tekinthetjük az egyik legszebb magyar antológia-vállalkozásnak a Négy nemzedéket, és miért van kezem ügyében, amikor tizenharmadszorra is újból antológiát szerkesztek.

Sőtér előszavában kénytelen megvallania, hogy „bármennyire ismerte az élő magyar lírát, igazi bőségéről, színességéről és tartalékairól csak az antológia szerkesztése közben tudott meggyőződni. De épp e meggyőzetése készteti arra, hogy a magyar lírát, ahogyan az Ady óta egyre meglepőbb változatokkal, egyre árnyaltabban kibontakozott: Európa legmagasabb színvonalú, legspontánabb, s tehetségekben is, remekművekben is leggazdagabb lírájának tartsa.”

1948-at írunk ekkor, szeptember havát, amikor is „a kiadó bizonyos aggályokkal, s nem egyszer reményét vesztve vállalkozott e kötet kiadására”– írja Sőtér, s a valódi nehézségeket, mely valójában a demokrácia fölszámolásából  következett, így akarja diplomatikusan elkendőzni: – „ hisz a genus irritabile vatum legellentétesebb vérmérsékletű képviselőinek ily »egy akolba « békítése valóban kockázatos és hálátlan feladatnak ígérkezett.” A rémuralom előszele már elszabadultan fújt; csak reménykedni lehetett, hogy a szerzők túlérzékenységből fakadó összeférhetetlenségére való hivatkozás (magyarán: a szerkesztő panaszai a szerzőire!) betiltás helyett utat nyithat az antológiának.

Nyitott is (számos egyéb, a hatalom fülének kedvesen hangzó megállapításával a szocialista realizmusról, vagy egyik-másik szereplő költőjének emelt hangú negatív kritikájával, amit persze több vers közlésével ellensúlyoz Sőtér, pl. Jékely Zoltán esetében). Talán ennek a szerkesztői „többszólamúságnak” is köszönhetem, hogy miután idézhettem tőle Európa legszínvonalasabb és leggazdagabb lírájáról, a magyarról (csak nehogy félreértsük: ez nem egy KISZ-ifjúból átvedlő népfi nacionalizmusa, hanem Sőtér mondja Párizsból jövet, miután a szürrealizmus dughagymái igen szépen virágzásnak indultak saját prózájában!), most idézhetem a számomra – számunkra! – legfontosabbat is Sőtér előszavából:

„Ez a gazdagság” (a magyar költészeté) „nem csupán a tehetségek, de az ígéretek  nagy számában mutatkozik. S melyik szerkesztőnek nem kedvesebb egy izgalmas ígéret száz kibontakozott tehetségnél?”

Ezt a mondatot azóta elfelejtették az antológia-szerkesztők. Talán legelőször ők. Mára azonban mintha az egész irodalom is elfelejtette volna.

Ha a Sőtér-féle Négy nemzedék 76 költőjét és a Mindenfélékből Pantheont 149 költőjét, illetve az egymást követő költők korcsoportját egymással összevetjük, nyomban világossá válik, hol van az a „valahol”, ahol a magyar költészet, de az irodalom is ötvenöt év óta „utat tévesztett”.

A Négy nemzedék költői közül               A Mindenfélékből Pantheont költői közül

1      70 és 80 év közötti                           2       90 és 100 év közötti
9      60 és 70 év közötti                           4       80 és   90 év közötti
4      50 és 60 év közötti                         10       70 és  80 év közötti
16     40 és 50 év közötti (!)                     37       60 és 70 év közötti
24     30 és 40 év közötti (!!)                    50       50 és 60 év közötti
21     20 és 30 év közötti (!!!)                   31       40 és 50 év közötti
5       30 és 40 év közötti (!!)
1      20 és 30 év közötti (!!!!)

A két számoszlop összevetése első rápillantásra világossá teszi, hogy  lovasát a megszédült, megvakult ló hol vetette ki a nyeregből, miközben maga is tüskés szakadékba zuhant. Amíg a 35 éves szerkesztő, Sőtér lerója kellő tiszteletét a múlt előtt ( Heltai, az egyetlen70 év fölötti kapcsán, de kiváltképp Szép Ernőnél ez különleges hitelességgel bontakozik ki a szerkesztő tanulmányából), addig antológiájának tartóoszlopai – a szereplő költők nagyobbik fele! – a 20 és 40 év közöttiek lettek, akiket (mint a tetőzetet a támpillérek) még alaposan megtámogat a kötet tizenhat 40 és 50 év közötti költőjével. Első rápillantásra világos, hogy a háború utáni magyar demokrácia alkonyán, ahol a diktatúra a sötétedés leple alatt már kiásta gödreit, vermeit, csapdáit, ahová a demokráciát bele fogja taszítani, az egyébként soha nem könnyű sorsú magyar költészet egészséges, mint a makk, élni akaró, s hogy tud is, erre épp az élni akaró tudós és szépíró Sőtér Négy nemzedéke a legjobb példa. Él a frontszolgálatok, a KZ lágerek, Dachauk és Auschwitzok után néhány évvel! Látnunk kell: a költők és szerkesztőjük Vörösmarty és Petőfi kézfogása nyomán haladnak: semmi nem látszik ennél természetesebbnek a magyar költészetben.


2

Fél évszázaddal később a látvány annál meghökkentőbb: a „pantheonépítők” harminchét 60 év fölötti költőre bízzák az oszlopállást – míg csupán harmincegyet találtak erre érdemesnek a 40 és 50 évesek közül, ami már eléggé meglepő. De sokkal meglepőbb, hogy a legnagyobb számban az 50-60 évesek munkaerejében bíznak: ez a korosztály 50 tagú!

Ugyanakkor az 1997-es antológia alapján – némi túlzással – kimondható: negyven év alatt nincsenek költőink! Részletezhetem is a „némit” ebben a túlzásban: az antológiában írd és mondd, öt 30 és 40 év közötti költő szerepel; ami pedig ezután következik, azt leírni és kimondani is gyalázat! Ragályt jelző vörös papírra kellene nyomtatni, mert csakugyan az a jelentése, mintha azt írnám le, hogy tüdővész vagy fertőző agyvelőgyulladás, vagy ebola, esetleg a legújabb, az A-típusú tüdőgyulladás költözött hozzánk Ázsiából. Ugyanis a Mindenfélékből Pantheont e g y e t l e n  27 éves költőt tart nyilván.

Ez maga a dögvész. Ez az a miliő a Mindenfélékből Pantheont lapjairól, melynek hasonmása olyan feledhetetlenül áll előttünk Thomas Mann Halál Velencében c. művében: a pestises vízivárosé, a sikátorok tetemet cipelő hordágyvivőivel és a parázstartó vaskosarakkal a hídlábaknál. Ez volt a magyar költészet látképe a XX. század legutolján? Velence pestise?

Sőtér István a Négy nemzedékben 1948-ban túlnyomóan a 20-30 évesek és a 30-40 évesek verseiből építi fel a magyar költészet templomát. Nálunk jól értelmezhető, ha nem előbbről, de Petőfi óta az általános iskolák alsó tagozatosai számára is nehézség nélkül fölfogható metafóra, a „költészet temploma”. Petőfi több mint százötven éve arra int, hogy mezítláb lépjünk be oda. Sőtér (Párizs után és szürrealista vonzalmaival) ezt a mezítlábasságot a lehető legteljesebb érvénnyel modernizálja: templom is kell mezítlábunk fölé. Az örököt újra és újra a jelennek kell felépítenie. Sőtér költői fejük fölé felépítik a magyar költészet templomát, a huszonhét évestől (Petőfitől) örökölt metafóra szellemében. Méghozzá úgy, hogy oroszlánrészében a huszonegy évestől a negyvenévesekig (a tizenhat támpilléres negyvenest ötvenig is közéjük számítva) egymással osztozva a munka nehezén, ahogy ez a legértelmesebbnek látszik, és gyakorlatilag a legideálisabb.

Ha a költészet képtelenné válik létrehozni utódait: a jövőt megszülni képtelen ma lesz belőle; önként merevedik múzeumi diorámák viaszfigurájává, hogy a Való Világon fölcseperedett (esetleg egyszer majd klónozott) nebulók számára legyen a kihalt múlt szemléltető eszköze. Mindenfélékből Pantheont, mondották a Sőtérre és Négy nemzedékére már mit sem gondoló szerkesztők nagyvonalú magabiztossággal; mondhatnánk mi is: panglosszian gömbölyűnek látva a világot (mint összes lehetséges megvalósulásának legjobbikát). De nem akadt senki, aki megkérdezte volna tőlük: Gyönyörű ez a mindenfélékre összpontosító handlés attitűd – csak hát miért tetszettek még önmagukat is megcsonkítani? Miként képzelték, hogy azok a módfelett derék 50 és 60 év közötti hajdani szép leánykák és már-már szattyánbőrülepű, kissé duzzadó szemtasakos férfiak, akik a költészet templomát 1997-ben fölépítették, s nekivörösödve tartották a fejük fölé, majd végső elaggásuk után, amikor az 1997-es egy szál – még csupán huszonhét éves – csecsszopó csöppség röpke 23 év múlva eléri az 50. évét, úgy – egymagában! – fogja fölépíteni és megtartani a költészet templomának boltját?! Nem kellett volna másokra is szert tenni? Mindenfélékből épülhet a Pantheon? – épp csak a költészet fiatalsága nem tartozik még a mindenfélék közé sem? 

Mindenesetre se hírét, se hamvát nem lelem a mai antológia-szerkesztők között az 1948-as Négy nemzedék előszavában olvasható szerkesztői hevületnek (idézem újra): a magyar költészet gazdagsága „nem csupán a tehetségek, de az ígéretek nagy számában mutatkozik. S melyik szerkesztőnek nem kedvesebb az egy izgalmas ígéret száz kibontakozott tehetségnél?” Ez a fajta érdeklődés aztán végképp nem tapasztalható.

Nem hihetem, hogy azért, mert Sőtér 1948-ban túlságosan lelkes vagy elfogult lett volna a magyar költészet iránt. Az idézet tőle európai jelentőségünkről, vagy a még alakuló arcú ígéretek iránti lelkesültsége ne tévessze meg a késő olvasót.

Ezt is ő írta: „Nem hallgathatjuk el, hogy líránk mostani állapota végső mérleg megvonására kevéssé kedvező. Egy régi őszinteség kihagyásait kell látnunk mostanában, míg az újnak jelentkezése – nem egy komoly, fiatal tehetség feltűnte ellenére – bizonytalannak, dadogónak, éppen csak tapogatódzónak, s inkább csak szándékaiban, mint eredményeiben tetszhetik bíztatónak. (…) Mély és igazi költészet nincs őszinteség nélkül – az őszinteség pedig csak konkrétumokból fakadhat. Nem lehetek őszinte, ha nincs miről.” Azt se higgyük, hogy miközben a „templomépítés” legnagyobb munkáját nemzedéktársaira és a fiatalabbakra bízza, ne lenne róluk szigorú kritikai észrevétele. Pályatársai közül Pilinszkyre, Nemes Nagy Ágnesre, illetve Kormos Istvánra mint az elvontság, másrészt a népi ütem és balladai ábrázolás jeleseire mondja: „Hogy e két csoport közül melyiknek eszközei állják majd ki a súlyosabb próbákat, még nem sejtjük, de kétségtelen, hogy egyiket az »inflálódás«, másikat a gépiessé, modorossá válás veszélye fenyegeti.” Illyés, Vas István és Szabó Lőrinc kapcsán pedig ezt írja: „Nyersebb, lazább, kidolgozatlanabb verselésük egyaránt bizonyulhat hiánynak a jövőben – és vállalkozásuk kimélyülése esetén: egy hiány pótlásának is.”

Sőtér legelgondolkodtatóbb észrevételei a magyar költészet jövőjéről szólnak: „ez a jövő nincs épp híján a súlyos problémáknak. A magyar költői nyelv válsága egyre érezhetőbbé válik. Petőfi és Arany óta egyre többet élt fel készleteiből ez a nyelv – és bőséges utánpótlásban alig is részesült. Annyi újítás és eszköz-forradalom inkább csak felemésztette erőit, ahelyett hogy megsokszorozta volna. A nyelv szürkülését a képek és rímek növekvő tarkasága nem soká leplezheti már. (…) Nagy, megújító tehetségre vár a magyar költői nyelv, aki visszavezesse azokra a gazdag mezőkre, melyeken Csokonainál, Vörösmartynál, sőt még Aranynál is oly korlátlanul és gondtalanul gazdálkodott.”

A gazdálkodás különben is Sőtér gondolkodásmódjának egyik fő princípiuma. Erőteljesen figyelmeztet erre épp az igen ajánlott őszinteség és konkrétumai kapcsán, bőségük ugyanis „csaknem veszedelmes bőség” lehet, „mert könnyelműségre késztethet. Az új magyar lírának hűséggel és lelkiismeretesen kell érlelnie és emésztenie ezt a bőséget – sohasem feledve, eszmét és hivatást leghatékonyabban remekművekkel szolgálhat. Már pedig, ha valami: úgy a remekmű sohasem születhetik könnyelműségből – még a legjobb szándékúból, a legjobb hiszeműből sem.”


3

Ötvenöt évvel később, a mi korunkban a Vesztőhely és menedék tizenöt alkotójának, két novellistájának és tizenhárom versírójának, pontosíthatnám, de amint az olvasó látni fogja: nem csak a szó tágabb értelmében költők valamennyien, vagy amiért a regény költészetéről beszélünk, és ahogy jó néhány száz éve megszoktuk zeneszerzőinket zeneköltőkként emlegetni; sőt, nem csupán azért, mert korunkban az irodalmi műformák határai mélyen egymásba nyomulnak, összekeverednek és elmosódnak, hanem konkrét tulajdonságaik okán is költőknek, másokat pedig költői ígéreteknek kell tekintenünk (akikért Sőtér nem adott volna száz kibontakozott tehetséget). Mégis e pont után következik a legborúsabb állítás: k ö l t ő k, ám az 1948-as helyzettől végletesen eltérő körülmények között. Sorsuk olyan, mint a nem kívánt gyereké. Logikusan következik ez a Négy nemzedék antológiájától meredeken eltérő 1997-es Mindenfélékből Pantheont számadataiból. A vének és a vénülők mohó, ám rövidlátó terjeszkedéséből, erőfitogtatásából, de leginkább abból, ahogy mögülük a kontinuitás, mint a hegyomlás, szinte függélyesen leszakadt. (Amint láttuk: mindössze öt 30 és 40 év közti és egyetlen 27 éves tapadt hozzájuk a semmiből.)

Szeretnék hű maradni ígéretemhez. Továbbra sem akarok az irodalmárok és elsősorban a költők felelősségén túl másokéról szólni. Nem, mert ennek az állapotnak nincs más felelőse – hogyne volna! Felelős a két diktatúra állampártja, majd az új pártok és kormányok. Ó, hát Rabelais nyelve és a debreceni hitvitázók rettenetesen szöges buzogányként forgatott szitok-átok készlete sem volna elég ahhoz, hogy a politika (mert összefoglalólag ugye, mind amit soroltam eddig, ilyen-olyan politika) korombeli megnyilvánulásain kedvemre elverjem a port. De nincs olyan káromkodás, ami a helyzeten változtatna. Hacsak a költészet – értem alatta: még ha fogyatékos, akkor is a költők jelenkori gyülekezete – valamitől  tavaszi virágzásba nem borul, mint egy sok éve kiszáradást tettető fa, és hozzá nem fog a maga megmentéséhez.

Előbb úgy, hogy fölhagy a saját analfabétaságával és megtanul újra verset olvasni. Előbb a verset. Magyarul: az előtte már írásban létezett öt-hatezer év költészetét. Ettől talán meglilul a füle, hogy milyen csirkefogó makogást kent rá sajátjaként a papírra. Tudom, ez a legförtelmesebb periódus: hogy úgy köpj az égbe, ha alá állsz, telibe kapd; a képeden csurogjon végig. Aztán jöhet, akiből már-már egy szál sincs. A versolvasó. (Ha egy kivételével a fiatal költőket 97-re elcsaklizták, gondolod hogy a fiatal versolvasók megmaradtak?!) Hányat uszítottál te el magadtól! De ha még saját találmányaiddal tetted volna? Ha te találtad volna ki, hogy a mondat közepére tedd a nagybetűt az eleje helyett; és a cím után rakd ki a pontot; persze arra nem emlékszel, hogy Weöres mikor rakta ki életében legelőször a pontot saját gyönyörűszép neve után, igaz? Na és, hogy jól szórd meg a szövegedet bors helyett írástudatlant tettető szó-elválasztásokkal? És véletlenül se írj le egy tisztességesen hangzó asszonáncot; addig keresd, amíg a legrusnyábbra nem találsz; de végül, mint az almakompótot némi fahéjjal, könnyű ujjakkal hintsd meg az egészet csöpp visszavágyódással, amúgy fragmentumképpen, ahogy a lemenő nap egy másodpercre végigszitál a horpadt bádogtepsi rozsdafoltjain… – Túlságosan sok és fáradtságos munka kell ahhoz, hogy csöpp körömráspollyal villámsújtotta hasítékot produkáljunk egy hatezer éves ősfa derekában, nem gondolod?

Inkább az olvasóval kellene kettesben leülnöd ama ősfa alá. Nagy tett lenne, ha sikerülne. Mivel ma a tizen-huszonéves költőt a környezete nem csupán elegánsan kifelejti – mint szerkesztő az antológiából – a hétköznapjaiból és ünnepnapjaiból, hanem igencsak veszettül nehezen tűri, hogy itt van. Ez a környezet olykor már a szülői házzal kezdődik. Az anyával, az apával, a testvérrel szembeni a költő első kisebbsége. Nincs ezen mit csodálkozni: a költészet mint kultúra egyszerűen kikopott a környezetből. A „mint kultúra” itt annyit jelent, hogy a személy társadalmi előmenetelében már régóta nincs szerepe. A vers és idézésének kultusza már legalább háromnegyed százada – a bájának szóló – elnéző mosollyal találtatik anakronikus viselkedésformának, régieskedésnek. Mostanában már agresszív indulatot gerjesztő barátságtalan magatartásnak is. De a nyálát csorgató bamba szarvasmarha-tekintet abszolút üressége is fogadhatja. Miniszterek, sztárügyvédek, sztárlelkipásztorok és médiasztárok esetében éppúgy, mint hentesek vagy számítógép-szerelők és tőzsdealkuszok között. Szó sincs róla, hogy Brassai ihlette szociofotókat akarnék én itt előadni a társadalom legrepedtsarkúbb mélyrétegeiből. A száz leggazdagabb, aranykönyvezett magyarra ugyanúgy gondolok, mint az Operabál blondelkeretbe foglalt közönségére.

Ám ha a hánytorgó sajkához hasonlítható családon belül a gyermek költői vénáját nem csupán elnézik, de még becsülésére is képesek, máris megnyílni látszik a költői lélek elveszejtésére törő második csapóajtó, az iskolás éveké. Idézek egy mai  életrajzból:
„Harmadikos osztályos voltam, amikor az osztályfőnököm bevezetett életem első, meseíró versenyére. Ez lett pályafutásom első, de nem utolsó kudarca. A történetem nem volt a korosztályomtól elvárt, bájos mese: macskákról szólt, és amennyire egy tízéves gyerek felmérhette a témát – intenzíven foglalkozott a szaporodással és a halállal. Ezt többen felrótták nekem, de sohasem tanultam meg másképpen, naívabban írni, és mindig érdekelt a halál és az élet véresebb, sötétebb oldala. Hisz mindig rémálmok és a hétköznapok árnyékában meglapuló rejtélyek alkották a világomat, és általános iskolás koromban hiába próbáltam beilleszkedni, az írásstílusomat és személyemet egyaránt kitaszító felnőtt és gyermeki társadalomba, mégis különc maradtam. (Mára kibékültem ezzel.) Nem értem el helyezést: csalással vádolták az osztályfőnökömet kimondatlanul is, nem hitték el, hogy a történetet én írtam. Én voltam olyan nagyravágyó és túlérzékeny, hogy dühöngve sírtam a vereség miatti csalódottságtól. Rajtam sajnálkozott az egész képmutató társaság. Később mindenki azt hitte, a kudarc megtört bennem valamit, és abbahagyom az írást, de nem tettem. Belső kényszer volt, hogy gondolataimat, érzéseimet szavak becses játékában átszűrjem papírra, a hófehér arénára, ahol saját szöveg-teremtményeimet idomíthatom kifinomult fenevadakká. Továbbra is váratott magára az elismerés: sok versenyen szenvedtem számtalan vereséget. A témaválasztásom túl egyéni, a formakezelésem túl groteszk és vad volt a zsűrik ízlésének. Az általános iskola alsós tagozatában nem bátorítják a gyerekeket saját gondolkodásra és saját stílus kiválasztására. Kislányokról kellett volna írnom érzelgős meséket, akiknek tündérek hozzák el a porcelánbabát karácsonykor, ám én erre képtelen voltam. (…) Hogy idősebb lettem, ellentmondás mélyült félelmeim és új keletű vad indulataim között, ami talán korai gyermekségem bűntudatának, elfojtásainak az ellenkező végletét testesítette meg. Egykor szégyelltem különcségem, és asszimilálódni próbáltam, ma már büszkén vállalom.(…) Talán magamnak akarok bizonyítani szüntelenül, amikor most, gimnazista koromban is vadul versenyzek, immár nem is eredménytelenül. (…) Egyszer csak képes voltam ütemezni gondolataimat, az első sikereket ez hozta meg, az általános iskola nyolcadik évében. Azóta is zömmel versírásban vannak eredményeim, egy versem antológiába kerül még az idén…”

Aki tizenharmadszor is antológia-szerkesztésbe fog, az mentségére az ilyen életrajzi adatokkal szolgáló levelet mutatja föl. Másrészt a levélírókat – Sőtér István ötvenöt éve megfogalmazott víziójának lehetséges hőseit. Azokat, akikre Sőtér szerint 1948 óta vár „a magyar költői nyelv”, a nagy, megújító tehetség” testet öltőire, „hogy visszavezessék azokra a gazdag mezőkre, melyeknél Csokonainál, Vörösmartynál, Aranynál oly korlátlanul és gondtalanul gazdálkodott”.

Sőtér – már 1948-ban időszerűnek látszó – szkeptikus óvatossága igen jól érzékelhető, ha mondata hevéből valamelyest visszafogva kissé jobban szemügyre vesszük, ki az, aki vár a nagy, megújító tehetségre? Nincsen ki – csupán ha antropologizáljuk a „magyar költői nyelvet.” Mert Sőtér István kizárólag ezzel a – joggal mondhatjuk, hogy – vörösmartyas, a költői nyelvet megszemélyesítő, átemberiesítő gesztussal él, miközben minket történelmünk újabb több mint fél évszázada nem annyira Vörösmarty Mihály fogalmakat megszemélyesítő nyelvi leleményeire, mint inkább az emberrel kapcsolatos végkövetkeztetéseinek eszünkbe vésésére kényszerít. Szembenézésre azzal, hogy az ember „sárkányfogvetemény”.

Legújabb korunk történelme tanúsítja, hogy utolsó fél évszázadunkban – és mindjárt a Négy nemzedék akkor, 1948-ban 20-40 évesei közül legalább egy tucat „nagy” és „megújító” tehetségnek bizonyult. Hogy azokkal kezdjem, akik a Sőtér-antológiába Születő arcok címmel csupán mintegy ráadásként kerültek: Jánosy István, Rákos Sándor, Nagy László – vagy a még oda sem került Juhász Ferenc –, a Sőtér által már miniesszéjével külön is megtisztelt Weöres Sándor, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Kormos István, Jékely Zoltán, Kálnoky László és Faludy György mögé. Pályaképük még csak abban sem különbözik elődeikétől, hogy katakomba-életet éltek volna: fényes, sikeres pályát fut (zömmel már befutott) valamennyi. De – és ez már igencsak megállásra késztető mozzanat –  temetésükkor mintha csak tömegsírba zárták volna valamennyit. Föltűnően megcsappant a sírhoz ellátogatók száma is, mint ahogy vészesen zsugorodik a gyászidő, és ha nem létezne – akadozva ugyan, de mégis működő – állami-társadalmi protokolláris kegyelet, költészetük hovatovább úgy pihenne sírhantjukban, mint a Három veréb hat szemmel régi, névtelen „kuriózum költőinek” csupán századok múltán összekapargatott költeményei. Mindezt pedig még feltűnőbbé teszi, hogy az egyre módosabb rétegek nyomában már a legszegényebbek között is tapasztalható a növekvő halottkultusz, az egyre ünnepélyesebbé váló temetőlátogatás, a szomszédon túltevő kriptaépítés és a virágbolondéria, amely az iskolák és munkahelyek  parttalanul terjedő névnapi és születésnapi ünnepléseihez hasonlóan a temetőkben is – tömegméretekben – név és születésnapi évfordulókat tart.

Sőtér – 1948-ban – nem gondolt arra (vagy nem akarta végiggondolni), hogy a „magyar költői nyelv” problémáinak megoldása nem csak a nagy és újító tehetségeken múlik. A közegen is, amelyben föllépnek. Illetve azon a közegen, amelyik a puszta föllépésben is megakadályozza őket. Ahogy az a Mindenfélékből Pantheont antológia születési adattárából kiviláglik. Annak, aki 1948-ban (hosszú évek párizsi körülnézése után) leírja, hogy a magyar: Európa legszínvonalasabb költészete, hogyan is fordulhatna meg a fejében, hogy a saját költészete mögül egyszer csak elfogy a magyar?! És: hogy ezt a költő megüvegesedő szemmel csupán végignézi. Tűri tétlenül. Sőtér István nem volt forradalmi lélek. De tudta, ki volt Martinuzzi György és Babits Mihály. Ismerte Babits Martinuzzi-versét. A diktatúrák akadémikusa lett – de nem harmincöt évesen! Harmincöt évesen a Négy nemzedék szerkesztője volt. Nézzen utána akit közelebbről érdekel, miként szólt a nála tizennégy évvel fiatalabb – a legifjabb antológiás – költészetéről. Az egyivásúak, az összetartozók melegségével. Az ilyen embertől nem várhatjuk, hogy a mával csak egy percig is  számolni tudjon – mint bekövetkezhető holnappal.

Csupán az a kérdés maradt hátra, hogy magunktól mit várhatunk? Mondhatjuk-e, hogy 1997-től, a Mindenfélékből Pantheont és a Huszonötödik óra első egybevetésétől számított hat évben (épp Babits Martinuzzi-versével fejezve ki magunkat): „lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk vetéseinket”?

El ne tiporjuk? Akkor se, ha búza helyett beléndek vagy maszlag nő fel belőle? Akkor se, ha tavaly az 1948-as Sőtérnél hét évvel fiatalabb  huszonhat éves ifjú, akinek tizenöt éves kora óta éppen én iparkodtam segítségére lenni költővé formálódásában, képtelennek bizonyult az elaggottak járszalagjától elszakadni, hogy tanuló éveihez és ifjúságához illőn fölhasználja lehetőségét a visszatérésre a Négy nemzedék egészséges szerkesztői szelleméhez. Nemhogy a helyes költői korcsoport-arányokat nem állította helyre, de saját – vele nagyjából egykorú – tejtestvéreit, régi műhelyem néhány hozzá hasonló tehetségű és felkészültségű költőjét sem válogatta be az antológiába.

Mégis az a válaszom: Ne tiporjon senkit a századból önmagát már épp eléggé kitipró költő. Ahogy Babits mondta (ugyancsak a Martinuzzi-versben): „Vigyázni kell.” Mire? A veteményre, mely gazdátlanul is, gondozatlanul is, szemre az ágyást teljesen elöntő színes gaz között mégis létezik. Tanúsíthatja  a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE), az Új Átlók Művészeti Társaság és a Stádium Kiadó három tehetségkutató pályázata, és az a három antológia, melyben túlnyomó többségben az országos pályázat legtehetségesebbnek látszó tizenéves ígéretei vettek részt. A három antológia: Holdfény utca tizenhat (2000), Kövek szülnek virágot (2002), és az idei Vesztőhely és menedék (2003). Összes szereplője: 27. A pályázatok összes résztvevője: 267 fő, de úgy, hogy közülük jelentős számban két pályázaton indultak. (Néhányan háromszor is.)

A pályázók életkora 15 és 25 év között oszlik meg. A Holdfény utca tizenhatban mindössze 1 vidéki volt. A kövek szülnek virágot címűben a 10 pályázó közül 4 vidéki. A mostani Vesztőhely és menedék 12 pályázója közül már 6. Jól láthatóan a középső antológiához kapcsolódott a legtöbb iskola. A Vesztőhely és menedékben – nyilván az előző pályázási hullám teljes eredménytelensége miatt az iskolák és tanáraik visszavonultak. (Valójában nem bántam, mert a közölt önéletrajz írójával azonos vélemény alakult ki bennem a mai iskola és az irodalom, illetve a tehetség és a tanár viszonyáról.)

Az meglepett, hogy az egy-két kötettel rendelkezők, vagy a folyamatosan publikáló költők és novellisták egyáltalán nem indultak a pályázatokon. Vajon miért nem? Talán azért, mert őket már „fölkutatták”? Ahogy úton-útfélen mostanában mondják: őket már „kanonizálták”? (Hagyjuk, humoreszk-téma.)

Ha három kötetével Nagy Cilit és két kötetével Renczes Cecíliát, illetve az egy-egy meghívott Gérecz Attila-díjast (Győrffy Ákost és Váradi Pétert) kizárólag udvariasságból nem számoljuk, csupán a 23 pályázót, akik közül 6 húszéves, 11 pedig tizenkilenc és tizenhat év közötti (!), nos itt a szerkesztő a lehető legcsöndesebben, de szükségesnek véli, hogy megjegyezze: a három antológiában együttvéve legalább a társaság felének van egy vagy több, vagy egyenesen számos olyan boldog pillanata, amilyennel a Szép versek, Az év versei (régebbről a Mindenfélékből Pantheont ) reprezentatív antológiák ( a „felnőttek”) szerzőinek boldogabbik fele rendelkezett.

Ezt elsősorban azért megnyugtató kimondani (számomra fölemelő is, tagadhatatlanul), mert nyilvánvalóvá teszi, hogy az 1948-as Négy nemzedék óta rossz útra keveredett, a saját jövőjének hátát fordítani látszó magyar költészet még nem ment tönkre – egészen.

Ízléstelennek tartanám itt azt méricskélni, hogy mennyire már igen. De az igazsághoz tartozik, hogy a Vesztőhely és menedék tizenkét pályázó helyett szívesen nyújtott volna a Kövek szülnek virágot c. 2002-es antológia szerzői közül további négy-ötnek menedéket, mivel mindannyian már kamaszfejjel birtokolni tudták az említett teremtő pillanatot. Mégsem voltak képesek ott folytatni, ahol tavaly abbahagyták. Sem jó erőnlétet, sem szívós célra törekvést nem mutattak. Tavaszi megszédülés csupán? Hanyatt vágódás a virágok közé (melyek azokból a bizonyos kövekből születtek)? – A „nagy, megújító tehetséget” keresnétek ott, a szédületben? Álljatok föl, és eredjetek a Vesztőhely és menedék nyomába. Ott találtok Rá. Közöttetek.


Kapcsolódó anyagok:


Vesztőhely és menedék »
SZJA 1%!